Először tehát jöjjön egy kis történelmi bevezető: beszéljünk erről a nagyon izgalmas és eseménydús korszakról! Napóleon, a nagy hódító, aki a francia forradalom révén emelkedett fel, s előbb a köztársaság ellenségeivel számolt le, aztán császárrá koronáztatta magát, európai hegemóniára tört, sorra megtámadva az útjában álló országokat. Poroszország, Anglia, az orosz cár és az osztrák császár hol lazább, hol szorosabb szövetségben harcolt ellene. A francia nagyhatalmi törekvések első számú akadálya Európában a Habsburg-birodalom volt, melynek erejéhez a Pragmatica Sanctio értelmében Magyarországnak pénzzel és katonával is hozzá kellett járulnia. A bécsi kormányzat egymás után több országgyűlést is összehívott (1796, 1802, 1805), melyeknek mind az volt a célja, hogy újabb katonalétszámot és újabb adómegajánlásokat alkudjon ki a magyar rendektől. A sorkatonaságot sokszor nem verbuválták, hanem "kötéllel fogdosták" össze a jobbágyok közül. A császár nemesi felkelést is hirdetett háromszor (1787, 1800, 1805), de harcba nem küldték a nemesi bandériumokat, csak a negyedik alkalommal (1809-ben), amikor az elavult hadiszervezet csúfos vereséget szenvedett a franciákkal szemben.
Az 1805. október 14-ei ulmi vereség riadalmat keltett, hiszen utána a franciák bevonultak Bécsbe, sőt Pozsonyba, a magyar országgyűlések hagyományos színterére is. Ekkor kiáltotta ki a magyar nemesség Franciaországot a magyar nemzet és a magyar alkotmány ellenségének. Ekkor talált egymásra, fogott össze a Habsburg-párti és a Habsburg-ellenes nemesség, hiszen Napóleontól nemcsak a magyar területeket, hanem a feudalizmus rendszerét (az ősi alkotmányt) is védeni akarták. Tudták, hogy Napóleon forradalmi újításokat vezetett be az általa elfoglalt területeken, Belgiumban, Luxemburgban, Hollandiában, Itáliában, Németország nyugati részén, Svájcban, stb. Törvénykönyve, a Code Napóleon szerint minden polgár egyenlő, vagyis eltörölte az öröklődő nemesi rangokat és osztálykiváltságokat. Ez gyakorlatilag a feudalizmus eltörlését jelentette, márpedig a magyar nemesség ragaszkodott a feudalizmushoz: a magyarság szerette és féltette a maga alkotmányát, amelyben afféle kultúrkincset látott. Bár alig egy évtizede még úgy gondolták, ez az alkotmány elavult és modernizálásra szorul, most, a fenyegetettség állapotában hirtelen szentnek érezték.
A Forr a világ... kezdetű vers sokkal inkább megfelel az óda alkalmi jellegének. Az indítás itt is szenvedélyes, látványos, expresszív. A vers közvetlen előzményei a napóleoni háborúk és a korabeli háborús konfliktusok (pl. orosz–perzsa, szerb–török háború), melyeket a földrajzi fogalmak ( Baktria, Haemusok, Dardanellák stb. ) idéznek föl a versben. A költő következetesen archaikus, latinos szóalakokat használ (Prussia, Bactra). A vers alkalmi jellegére utal az is, hogy az itt megszólított magyarok a pozsonyi országgyűlés követeivel, a nagy feladat előtt álló, cselekvési felelősséggel és lehetőséggel bíró kortársakkal azonosíthatók(" Te Títusoddal hajdani őseid / Várába gyűltél"). A megszólított egyes számú alakjának itt is a személyesség, közvetlenség a célja. Szemben az előző verssel, e műben sokkal több a konkrét történelmi példa, de mégsem áll szemben oly erőteljesen a múlt és jelen. Nagyobb szerephez jut a pozitív jövő, a múlt párhuzamai inkább lelkesítő példaként állnak, ugyanakkor még hangsúlyosabb lesz a világtörténelmi múlt és a korabeli Magyarország viszonyainak azonosítása.
Az ősi alkotmány védelme a magyar hagyományok védelmét jelentette a számukra és a szabadság szimbóluma volt. Ehhez vegyük hozzá, hogy a nemesség nagy része királyhű volt (a Martinovics-mozgalom, amely köztársasági államformát akart, csak múló epizódnak bizonyult, nem volt széles társadalmi támogatottsága). Az uralkodó iránti hűség magától értetődő volt számukra, és ezt erősítette a vallási érzület is, hiszen a királyi ház "isten kegyelméből" uralkodott. A bécsi udvar is jól kiismerte már a lobbanékony, áldozatkész magyarokat, és gondoskodott róla, hogy szenvedélyességüket kihasználva fokozza bennük a lojalitás érzését (hogy maga a császár emberileg vagy uralkodóként mennyire méltó erre a hűségre és tiszteletre, azt a magyar nemesség zöme képtelen lett volna megítélni). Tudjuk, hogy Napóleon elsősorban személyes varázsának köszönhette karrierjét, míg Ferenc császár ennek a mesterségesen gerjesztett lelkesedésnek köszönhette a magyarok hűségét. Ahhoz, hogy megértsük, miért dicséri Berzsenyi a Habsburg császárt és miért buzdít Napóleon ellen, elsősorban azt kell átéreznünk, milyen volt a korhangulat, amelyben élt.
Titus római uralkodót I. Ferenccel azonosítja, Róma felemelkedését, a marathoni diadalt együtt említi Buda visszafoglalásával. A beszélő hisz az összefogásban, a fenyegető veszélyekkel szemben úgy érzi, van mire hivatkoznia ("alvó nemzeti lélek"). A vers tetőpontja a verszárlat, amely a költő egyik leghíresebb aforisztikus mondata. A fordított szerkezetű mondat és az enjambement együttes alkalmazása fölerősíti a mondat hatását: " Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. "
Okostankönyv